Az idei színházi világnapi üzenetet Simon McBurney angol színész, író és rendező írta.
Üzenet a Színházi Világnapon – 2018
Simon McBurney
Líbia északi vidékén, a kürénei partoktól alig félmérföldnyire van egy hatalmas barlang. Nyolcvan méter széles, húsz méter magas. A helyiek nyelvén Hauh Fteah a neve. Az 1951-ben végzett szénizotópos kormeghatározás szerint legalább százezer éve folyamatos itt az emberi jelenlét. A régészek több használati tárgy mellet egy csontfurulyát is feltártak, amelynek kora negyven- és hetvenezer év közé tehető. Amikor gyerekkoromban ezt meghallottam, megkérdeztem apámtól:
„Ók is ismerték a zenét?”
Mire ő rám mosolygott:
„Mint minden emberi közösség.”
1963-ban, amikor az atomháború fenyegetése súlyosan nehezedett a világra, nagy elődöm, Arthur Miller ezt mondta: „Ha olyan korban kényszerülünk írni, amikor a diplomácia és a politika karja ilyen fájdalmasan rövid és erőtlen, a művészet delikát, ám olykor messzebbre érő ölelésére hárul a feladat, hogy az emberi közösséget összetartsa.”
A „dráma” szó eredete a görög „dran”, ami annyit jelent: tenni; a „színház” – teátrum – alapja pedig a görög „theatron”, szó szerint: „nézőtér”. Olyan hely, ahol nem egyszerűen csak nézünk, de meglátunk, felfogunk, megértünk dolgokat. Kétezernégyszáz évvel ezelőtt az ifjabb Polükleitosz megtervezte a nagy epidauroszi színházat. Ennek a 14.000 főt befogadó amfiteátrumnak egészen csodálatos az akusztikája. Ha a színpad közepén meggyújtunk egy szál gyufát, a sercenést mind a tizennégyezer néző hallja. Az ókori görög színházakra jellemző módon, miközben a közönség a színészeket nézte, a tájat is látta a háttérben. Nemcsak különböző terek kapcsolódtak azonnal egybe ezáltal – a nézők közössége, a színház maga és a természetes környezet –, de az idő síkjai is. Miközben a darab elmúlt korok mítoszait keltette életre a jelenben, a néző a színpadon túl azt is láthatta, ami legvégül majd befogadja: a Természetet.
Az egyik legfontosabb felismerés, amelyet a londoni Globe színház újraépítésének köszönhetünk szintén azt érinti, amit látunk. A fényről van szó: a színpad és a nézőtér egyformán világos. Nézők és játszók látják egymást. Mindvégig. Bármerre pillantunk, mindenütt emberek. És ez megérteti velünk, hogy egy nagy monológ – például Hamleté vagy Macbethé – sosem magányos tépelődés, hanem nyilvános vita.
Olyan korban élünk, amikor nehéz tisztán látni. A valótlan állítások nagyobb dózisban áradnak felénk, mint valaha a történelem során vagy a történelem előtti időkben. Bármely „tény” megkérdőjelezhető, és akármilyen legenda igényt formálhat a figyelmünkre mint „igazság”. Az egyik ilyen valótlan állítás különösképp makacsul támad, és mindenáron igyekszik elválasztani bennünket. Az igazságtól. És egymástól. Nevezetesen az, hogy mind elszigetelten létezünk. Egyik embercsoport és a másik. Férfiak és nők. Ember és természet.
Korunk legfőbb jellemzője a megosztottság. Olyan korban élünk, amely lemond a jelenről. Az épp csak elmúltra és a közeljövőre összpontosít. Ez nincs a birtokomban. Azt meg fogom venni. Most, hogy az már az enyém, meg kell szereznem a következő… valamit. A múlt mélysége eltörölve. A jövő következmények nélküli.
Sokan mondják, hogy a színház jottányit sem tud és nem fog ezen változtatni. Csakhogy a színház nem fog megszűnni. Mert a színház egy hely, hajlamos vagyok azt mondani: menedék. Ahol az emberek egybegyűlnek, és azonnal közösséggé formálódnak.
És mert a színház csakis a jelenben létezhet, ezt a katasztrofális időszemléletet is kikezdi. A színház tárgya a jelen pillanat. Jelentése pedig az előadó és a közönség közösségi cselekvése révén teremtődik. Nemcsak itt, de most is. Ha nincs a színész cselekvése, a nézők nem tudnak hinni. Ha nincs a közönség hite, az előadás nem teljes. Ugyanabban a pillanatban nevetünk, hatódunk meg, szisszenünk fel, vagy némulunk el a döbbenettől. És abban a pillanatban a drámának köszönhetően fölfedezzük a legmélységesebb igazságot: hogy amiről azt hittük, épp belőlünk fakadóan választ el bennünket – egyéni tudatunk behatároltsága – valójában nem ismer határt. Közös mindannyiunkban.
És nem lehet bennünket megállítani. Minden este újra felbukkanunk. A színészek és a nézők esténként összegyűlnek, és lejátszódik ismét ugyanaz a dráma. Hiszen – amint az író, John Berger mondja –: „A színház természetében mélyen ott rejlik a rituális visszatérés lehetősége”; épp ezért volt mindig is a kisemmizettek művészete – ámde a világ szétesése miatt mindannyian azok vagyunk. Ahol játszók és nézők egybegyűlnek, ott mindig is újrajátszanak olyan történeteket, amelyeket sehol másutt nem lehet elmesélni. Operaházakban, nagyvárosok színházaiban, a menekülőknek menedéket adó táborokban Líbia északi vidékén, vagy bármerre a világban. És mindig is egybeköt, közösséggé forraszt bennünket ez az újrajátszás.
Ha Epidauroszban volnánk, fölnézhetnénk, és látnánk, miként igaz ez a tág horizontra: hogy mindig is része leszünk a természetnek – nem szakadhatunk tőle, ahogyan ettől a bolygótól sem szakadhatunk el. Ha a Globe színházban volnánk, tapasztalnánk, hogy a személyesnek tűnő kérdések valójában mindannyiunkhoz szólnak. És ha a negyvenezer éves kürénei furulyát tartanánk a kezünkben, megértenénk, hogy a múlt és a jelen itt elválaszthatatlan, és hogy az emberi közösség láncolatát zsarnokok és demagógok sosem törhetik szét.
fordította: Upor László
FORRÁS: ITI MAGYAR KÖZPONTJA