Háyland

Kiállításmegnyitó

Felteszem, Háy János úgy rajzol, ahogy ír és úgy ír, ahogy rajzol. De mi a hasonlóság? Egy könyvben meg is jelentek rajzai, ahogy az írásai is könyvben jelentek meg. Egyszerű lenne azt mondani, hogy az írások és a rajzok Háy Jánosnál hasonló módon léteznek. Sokkal bonyolultabb viszont arra gondolnunk, hogy Háy János létezik hasonló módon akkor is, ha rajzol, és akkor is, ha ír. Ez már lehetne harmónia. De mi az?
Meg-megbillennek a Manók. Elvesztik egyensúlyukat: hullanak, dőlnek, görnyednek, lógnak. A helyüket keresik – mondanánk, de nem! Hisz ott vannak papíron, könyvben, falon, sőt a lépcsődeszkákon is. Meg van a helyük. Mástól van a lebegés. Kapaszkodjatok kéznélküli Manók!
Háy János egyformán helyzetet keres, amikor írásba, rajzolásba fog. Nem ötletszerűen teszi sem egyiket, sem másikat. Mozgásban van felénk. Így növekszik drámává a novella, és a Manó elhagyja a csomagolópapírt, kapcsolatba lép velünk. Ebben a pillanatban egy egér kezdi rágni a képek szélét, mint egy könyvlapot.
Most már elég sokan vagyunk ahhoz, hogy történjen valami Háy Jánossal. Hogy megérkezzen. Hogy letegye a krétát vagy az ecsetet, és mi előhívjuk, miféle test bújik meg az álruha mögött. De ne gondoljuk, hogy az ördöggel cimborál! Még ha itt-ott azaz érzésünk támad: azért jött, hogy eltüntesse a bizonyítékot. Nem. Csak ránk hagyja magát. És közben összeragaszt minket, a Manóval, a papírral, és rárajzol bennünket a saját történetünkre. Helyzetbe hoz. Landoltat.

(Rácz Attila)