Állatfarm (12)

George Orwell 1945-ben kiadott szatirikus kisregénye, az Állatfarm tulajdonképpen a sztálini Szovjetunió allegóriája és kritikája, tágabb értelemben viszont azt a gondolatot járja körül, hogy egy eredetileg szép és nemes elképzelés hogyan válik totális diktatúrává.

Tudhatjuk előre, hogy milyen előzmények vezetnek egy ilyen rendszer kiépítéséhez? Vajon észrevehetjük ezeket a forradalmat megelőző titkos szervezkedésekben, a gyűlésekben, a titokban énekelt indulókban vagy egyes szereplők jellemvonásaiban?

A „forradalom” győzelme magával hozza a legdicsőbb korszakot: a gazdaság virágzik, a nagy bőségben mindenki dupla fejadagot kap, demokratikus gyűlésekre járnak, közös döntéseket hoznak, megemlékeznek a dicsőséges ember elleni harcról, és a mindenki által elfogadott hét parancsolat őrzi a biztonságot. Az egyenlőség eszméje azonban elkorcsosul, amikor a disznók hatalomra kerülnek. Egyre több kiváltságot kezdenek el élvezni, és egyre több területen: megtanulnak írni-olvasni, ők kapják a tejet, nem dolgoznak, hanem „vezetnek”, megszűnnek a gyűlések, saját szájuk íze szerint alakítják át a „történelmet” és a törvényeket.

Orwell mindezzel felteszi a kérdést is: létezhet-e társadalmi egyenlőség, vagy mindig kell olyan, aki dolgozik, és olyan, aki irányít?