Bohémélet (12)

Puccini Bohémélete az operairodalom egyik csúcsa. A szerző több mint két évig dolgozott művén mániákus aprólékossággal, számtalan összetűzéssel a szövegíróival és persze saját magával is. Nem nyugodott, amíg nem kapta meg a számára legkifejezőbb, legérzékenyebb szöveget. Ugyanakkor saját határait is merészen túlszárnyalta dallamkezelési és főként hangszerelési szempontból.

Összegzés avagy inkább egy modern tartalmi és érzelmi kifejezésmód ez a mű, amit a Torre del Lago-i villa alsó szintjén fejezett be „bohém” barátai társaságában?

„Ezen az éjszakán a klub-tagok vaskos dohányfüstben keverik a kártyát. Izgatott licitek, zajos viták. A háttér homályában néha egy-egy hang vagy kósza akkord csendül fel. Azután Puccini feláll, a szája sarkában örökké ott lógó cigarettát szórakozott mozdulattal nyomja a teli hamutartóba és révedezően szól barátainak. “Fiúk csöndet! Befejeztem.” A társaság izgatottan a pianínó köré csoportosul. Puccini megindulva teszi maga elé kéziratának kusza szövevényét s eljátssza a Bohémélet záró ütemeit, a szívbemarkoló cisz-moll melódiát. A barátok könnyeznek és velük a szerző is. Joga volt ezekre a könnyekre, hiszen saját teremtményét, szívéhez nőtt kedvesét, Mimit siratja ez a dallam.”