Macbett (14)

Ionesco Macbettje nem egyszerűen a shakespeare-i remekmű parodisztikus kifordítása, hanem az abszurdba hajló, brutalizált társadalom átvilágítása és leleplezése. Kérlelhetetlen humorral mutatja be azt a közéletet, amelyet egyedül a folyamatosan szított ellenségeskedés mozgat és hajszol bele a káoszba. A ionescói Macbett ugyanakkor az összeesküvés abszurdja is. Meglepő elevenséggel szólítja meg a mai nézőt.

Shakespeare Macbeth-je szörnyeteg, egyszersmind persze báb is, és Lady Macbeth is szörnyeteg. Az én Macbettem nem szörnyeteg. Csak ugyanolyan gyáva, gyalázatos és hataloméhes, mint Duncan, Banco, Glamiss vagy Candor. Átlagember. – mondja Ionesco pikírt, az ember morális és intellektuális ürességét inszcenáló darabjáról. Arra hívja fel a figyelmet, még a hidegháború éveiben, hogy a politikát elárasztották a gondolattalan, kisstílű, és a megszerzett hatalomhoz véres körmökkel kapaszkodó tucatemberek, akik nem látnak túl a politikai ellenfél megsemmisítésének beszűkült logikáján. A harmincas években fölbukkant lehetőség – hogy tudniillik szabad választások juttatnak hatalomhoz uralom-mániás, a vérfürdők bűvöletében politizáló pojácákat – nem a múlté, hanem velünk élő kísértés, amivel jobb szembenézni, semmint a felvilágosultság álhitével megismételni a szörnyűségeket. (Visky András)