Erdő (14)

„Rajsza Pavlovna a maga spártai életmódjával egész
kormányzóságunknak díszére válik; erkölcsi légkörünk,
ha szabad így kifejeznem az ő erényeitől illatos.”

Osztrovszkij az Erdőben egy, a látszólagos morál mögé búvó kisszerű, anyagias világot ábrázol szatirikusan.

Az Erdő főszereplője egy öregedő földbirtokos özvegyasszony, aki, hogy egy fiatalember iránti kései szenvedélyének hódolhasson, elherdálja és feléli férjétől örökölt vagyonát – vagyis az erdőit – és a törvényesnek mondott örököst, a férj unokaöccsét kisemmizi.

A kiszemelt, nincstelen fiatalember előtt nagy lehetőség nyílik, hogy anyagi jövőjét megalapozza, és ő, aki addig szép unokahúgának udvarolt, ennek nem is tud ellenállni.  

A történet fő ellenpontja, a képtelen és mulatságos helyzeteket kiprovokáló két vándorszínész, akik akármilyen kisemmizettek, mégis a szabadság megjelenítői ebben a kicsiny, zárt világban, ahová megérkeznek. Számukra a színház igazi menedék, sőt olykor még akár templom is a szólás és önkifejezés lehetőségétől megfosztott világban...

A rendező által elképzelt előadásban a szerzett zene és a kórus segítségével szimbolikusan megelevenedik a címben szereplő erdő is...